ISASZEGI TELEPÜLÉSI ÉRTÉKTÁR

A szájhagyomány szerint 75 tömegsírba temették az elhunyt magyar katonákat, a szabadságharc bukása után sokáig osztrák csendőrök őrizték a területet. Senkit sem engedtek a sírok közelébe. Az isaszegiek ennek ellenére mindig megtalálták a módját, hogy vadvirág nyíljon a sírokon, emlékeztetve a hősökre. A Honvédsírok alsó részét „Két katona sírjának” nevezték el a helyiek, mert ott temettek el egy ismeretlen lengyel kapitányt és egy magyar huszár főtisztet, Harsányi Bálint főhadnagyot.

Ő hozta haza Galíciából a Lenkey-huszárokat.
A szájhagyomány ennek emlékét is számon tartja:
„Midőn Harsányi huszár ezredét az osztrák lovasság ellen rohamra vezette, elsőként ő ért az ellenséges katonák közé. Irtózatos viadal kezdődött, Harsányi több osztrák katonával is viaskodott, többeket megölt. Sajnos több lövés is érte testét, és súlyos kardvágásoktól vérzett. Bár Huszárjai segítségére siettek, de sajnos már későn. A közeli sebkötözőhelyre szállították, de életét már nem tudták megmenteni. Ott a csatamezőn temették el, az elesett honvédek közelében.

Turai György, Isaszeg egykori kovácsmestere, a Lengyel kapitány elkorhadt fejfája helyett készített egy vaskeresztet, amelyre kardlapból kovácsolt „szalagot”.  „Messze volt a hazája, mégis eljött a magyarok megsegélésére.” -mondta egykor. 1972-ben a hálás utókor a Lengyel kapitány sírjára egy – a Magyar – Lengyel Történelmi Napok keretén belül – kőobeliszket emeltetett, 1974-ben pedig Harsányi Bálintnak állított maradandó kőből készült síremléket. 

A XX. század fordulóján még sok ’48-as fejfa állt e területen. A sírok felső részén a két világháború között, a már korhadásnak indult fejfák helyére különböző budapesti és más civil társadalmi egyesületek kőobeliszk síremlékeket emeltek 1904-1907-ben.

1947-ben Szentiványi Gyula mentette meg a pusztulástól az utolsó magyar tömegsír fejfát, melyet további megőrzésre átadott Szathmáry Zoltánnak, aki később azt a Falumúzeum gyűjteményében helyezte el. A megmentett ’49-es fejfa az állandó kiállítás részét képezi. 1902-ben a Vasutas Dalárda, az Acélhang, majd 1972-ben a Múzeumbarátok vezetésével Isaszeg lakossága emelt síremléket gránitkőből a Magyar-Lengyel Történelmi Napok alkalmával. Ezen a területen hat síremlék található (az alsó és a felső részen). A felső részen három obeliszk (1907) alatt magyar tömegsírok halottjai nyugszanak. Velük szemben a császári katonák síremléke látható, melyet Isaszeg Nagyközség Önkormányzata állíttatott a megbékélés jegyében 1999-ben.
1977-ben az alsó és felső sírok egybetartozásának jelképeként somfacsemetéket ültettek –Koltóról hozott magokból nevelték fel -, amelyek a mai napig is emlékeztetnek a honvéd hősökre! Koltóról, a Rákóczi-somfáról hozott somfacsemeték – közöttük zöldellve – jelképezik az összetartozást.

2003-ban a területet jelképesen „örökbe fogadta” az Együttműködés Isaszegért Egyesület. Történelmi pihenőhelyet alakítottak ki. Ennek köszönhetően gondozottá vált a terület, a sírokat felújították, virágosították, pihenő asztalokat, padokat, valamint fából készült táblákat helyeztek el az 1848/49-es isaszegi csata leírásával, és a csata sematikus rajzával, Palágyi Sándor, Dalmadi Győző versrészletekkel. 2008. október 6-án átadták a Makovecz Imre által tervezett Emlékező Angyal életfát, az aradi vértanúk emlékére.

„Nem tudtam, hogy titokban, jeltelenül kellett hősi halottainknak itt nyugodniuk. Nem tudtam, hogy hosszú éveken, évtizedeken át titokban hoztak fel virágot, mécsest halottak napján. A Katonapallagnak erős sugárzása van. Mélyebb a csönd a szokásosnál. Szeretettel gondolok az Egyesületre, s azokra, akik feljöttek az erdőbe a holtak angyalához.”
/Makovecz Imre, Isaszeg-Honvédsírok, 2008./
Harangláb és a harang ünnepélyes átadására és megszentelésére 2011-ben került sor. Minden évben e harang megkondításával hajtanak fejet az emlékezők az itt elesett hősökre. Ezzel a Katonapallagot még látványosabbá, vonzóbbá tették az arra járók számára.

Részlet Marcsányi István isaszegi kántortanító, 1901-ben mondott ünnepi beszédéből: 

„Félszázadnál több tűnt le azóta, hogy Issaszegh halmai ágyúk dörgésétől, puskák ropogásától visszhangzottak; félszázadnál több tűnt le azóta, hogy a „Királyerdő”” csöndjét haldoklók hörgése, sebesültek szívtépő jajkiáltásai törték meg!

Igen, itt e csatatéren aratták a szabadságért küzdő hős honvédeink egyik legnagyobb, legdicsőbb diadalukat, szerteszét szórván a magyar nemzet legféltettebb kincsének: az ősi szabadságnak porbatiprására egybegyűjtött bérenczhadat, mint tomboló vihar a hitvány szemetet.

Valóban nagy volt a győzelem, melyet a magyar fegyverek itt kivívtak, ámde nagy volt az ára is, mert nyolcszáznál több hős magyar honvéd kiömlő vére festette pirosra az isaszeghi csatateret; nyolcszáznál több hős magyar honvéd szabadságra szomjas nagy és nemes lelke szállt az ég Urához azon a nagy napon, Isasszeghnek ama dicső emlékű nagypéntekjén! Gazdag aratása volt akkor süvöltő golyóknak, villogó szuronyoknak, szikrázó kardoknak! Aztán következett a véres színjáték utolsó felvonása: a szabadság vértanúinak temetése. Elföldelték őket csöndesen, kit ide, kit amoda; a hol éppen a halál fagyos keze lezárta üvegesedő szemeiket! Sokan voltak ők, az elvérzett hősök, kik a véres harczok fáradalmai után örök álomra hunyták le szemeiket s pihenni tértek az édes haza szent földébe! A ti elhagyott sírjaitokat csak a jó természet, ez a gondos, szerető anya díszítgette, ültetvén reájuk minden kikeletkor szép vadvirágot!

Hajtsunk mélyen fejet a hősök, e félistenek előtt, mert szép, nagy és isteni volt az eszme, melyért ők küzdöttek, mert szép, nagy és isteni volt a halál, mely őket hallhatatlanokká tette!”

Honvédsírok az isaszegi erdőben /részlet/