ISASZEGI TELEPÜLÉSI ÉRTÉKTÁR

Az Art Salon Társalgó Galériában bemutatott tárlat nem életpályákat tekint át, és nem is összehasonlító összefoglalás. Össze lehet hasonlítani a körtét az almával, mert itt arról is lehetne szó, főleg hogy Varga Melinda szobrász, Incze Mózes pedig festőművész? Ha nem így lenne és mindketten ugyanabban a műfajban alkotnának, akkor se lenne helyénvaló az összehasonlítás. Talán a hatások, bizonyos egymásra hangoltságok, az egymás kiegészítése lehetne felvetendő kérdés. A meghívót illusztráló festmény Incze Mózes Ölelésben című műve. Habos, csipkés, hófehér pólyában látjuk a nem is annyira csecsemő kinézetű gyermeket, az egészet átölelő, (gúzsba)kötő informatikai szerkentyűkhöz csatlakoztatható kábeleket, talán a jövőt, ami a gyerekre vár a kommunikáció szempontjából. De van egy másik olvasata is a képnek, mi lehet két embernek összehasonlító összefoglalása, szinopszisa, ha nem a közös gyerek, amely most ez a kiállítás is. És ez Incze Mózes és Varga Melina esetében nem csak közös művet, alkotást jelent, hanem mint házaspárnak a valóságban is vannak gyermekei.

Akkumuláció a címe Varga Melinda installációjának, amely a középső teremben látható. A rész és az egész, az összetettség, a részek dinamikus változása, akkumulációja belső feszültséggel teli, akkor is, hat, ha nem forgatjuk meg talapzatán a szobrot, amire szokatlan módon engedélyt kapunk. A mű így kinetikus alkotásként is értelmezhető. Az örökös változás és az, hogy minden mindennel összefügg, maga az egész univerzum is így épül, bomlik, hal el, és születik újjá, nem kapcsolható le egyik részlet sem. Az átláthatóság elegáns megoldását látjuk és mint minden jó megoldás, a látott mű is egyszerű és érthető, képes kifejezni a komplexitást, ami szavakkal nem elmondható.
Keressük Incze Mózes kiállított képein az új motívumokat. Ami feltűnő, a kezek sokasága, majdnem mindegyik alkotáson ott látjuk a kézfejet, az ujjakat, fogást, gesztust, mintha önálló élete lenne a kezeknek, a Fingerspitzengefühl, a tapintás elemi érzete, az érintésé, ami fontosabb lehet, mint a látás, mivel az érintés zsigeri, ugyanakkor kapcsolódás is. A kezek legtöbb esetben nem kapcsolódnak testhez. A Pygmalion című képnél, az arcnélküli alak Frankensteinként csavarhúzóval bütyköl egy fejen és csak sejtjük, nem próbababa lesz ebből, ami ott magaslik rózsaszínű ruhában. Vélekedhetünk úgy, hogy a próbababa hiába vár arra, hogy fejet kapjon, mert nem is kell neki, robot készül, aminek lába is lesz. Ott vannak a végtagok, lábak, Pygmalion fején várják sorsukat. Belső szervet is látunk, szívet? A próbababának van keze, nem is akármilyen, be van kábelezve, pendrive-csatlakoztató a karperece. Fej és szív nélkül is kommunikálhat? Pygmalion saját fejét alkotja újra, vagy talán klónoz? Élet és élettelen között elmosódik a különbség, messziről úgy látjuk, a próbababa táncra perdül, miközben nincs lába, csak önmaga tengelye körül foroghat, de ha közelebbről vesszük szemügyre, látjuk, összekapcsolható, digitalizálható és nem tudjuk, még mit várhatunk tőle.

Kéz tartja a Reményketrecet. Test nélkül. Az amputálás helyén a türkizkék ég, az Incze Mózestől megszokott égszínkék, ablak az égre, a messzeségre, az ismeretlenre. A ketrec finom rajzolata hasonlít Varga Melinda szobrára és hogy melyik művész inspirálta ebben az esetben a másikat, lényegtelen, mert mondanivalójuk teljesen eltérő. Az ég felé szálló rózsaszínű anyag légiessége, hajaz a Pygmalion ruhájára is, a feltörést, kiszabadulást, a kék ég felé törekvést jeleníti meg. A remény is kiszállhat a ketrecből, Pandóra nyitott szelencéje lenne, de jó kimenetellel? Vagy csak a hiú, rózsaszín remény, amiről bebizonyosodik, hogy illúzió volt, mint a kék ég? Ezt a kéket több képen látjuk, korábban egyik kedvenc képemen a Felhőfogón is, ami itt nincs kiállítva, ez a kékség köszön ránk itt a Rezervátumban, Ami kint, az bent képen, a Bizakodóban, Imában, Ophéliában, Prológusban. Felfedezhetjük újból a jellegzetes vörös szalag motívumot, az Alvó képen, a habos, csipkés csecsemőt veszi körül, bár csak kis mértékben, félig kész, félkör alakú aura a kisgyerek feje fölött. Incze kör alakú formái mellett egyre több a kocka, a kubusz, vagyis a bezártság, de nem úgy, mint a Reményketrecben.
A vizek fölött képen is a kezek dominálnak, csatlakozót tartanak, fent az égen. Isten keze lenne? Michelangelo Syxtus-kápolnájának mennyezeti freskójának parafrázisát látnánk? Incze Mózesnél a kápolna maga az ég és a kezek nem érintik egymást, csak egy digitális csatlakozó köti össze őket, lent víz, ami a születés, a teremtés szimbóluma is lehet.

Varga Melinda Városi fája is négyszögletes aurát, függő négyszögű védő kerítést kap, nem kör öleli, hanem piros szalag, mintha Incze Mózes szalagja került volna ide. A fa nem zöldül, még, vagy már, nem tudni. Négyzet a földön is a fa körül, ez a felsővel akár láthatatlan kockát is jelölhet, szemünk köti össze a vonalakat. A bekerítés, mintha bűntényt is jelezne, amikor lezárják a tetthelyet, lent a négyzet megvilágított, minden mesterséges, ez is csatlakoztatva van, talán virtuális fa lesz belőle, városi fa.
Folytatódnak a négyzetek, mint Incze képein, Varga Melinda harmadik installációja talán a leglátványosabb és legtalányosabb. Függés a mű címe. Nem függőágyat látunk, én inkább függőhídnak képzelem, közepén nagy üres négyzet, nem lehet tovább menni a hídon, valami hiba csúszott a kapcsolatba, miközben kölcsönösen függünk, az egyik oldal függ a másiktól, vice versa. Tátong a négyzet, nem tudom megállni, hogy ne álljak be a közepébe, de én se tudom összekötni a két oldalt, idegen vagyok a négyzetben, a függés érzete itt még erősebb, kötelek ölelnek, illetve kötnek gúzsba, hiába levegős a négyzet, elfér még egy személy mellettem. Ez által sem lesz kör, ami az egészet, a teljességet szimbolizálná. Ez nem a kör négyszögesítése, hanem kiszakítás a folytonosságból. Áthidalhatatlan hiány.
Mindkét művész a teret hangsúlyozza, a teret keresi, építi. Varga Melinda a háromdimenziós térben a hiányt mutatja fel, hol hiányzó lomb formájában, hol üres négyzetként, hol egymásba forduló geometrikus alakzatok kiismerhetetlen kapcsolataként. Incze Mózes is szobrászati elemeket használ a figurális képeinél,
olykor a teret szűkíti, olykor a teret tágítja végtelenné. Incze Mózesnél a tér mindig valamihez képest elmozdulás, bemozdulás is, ráhangolódás valamire, valakire (Simogató, Körbeszéd). Viszony a másik emberhez, a másik tárgyhoz, önmagunkhoz és ebben a viszonyban tetten érhető az elmélkedés, a cselekvés gesztusa. A cselekvés egyben belső cselekvés, kivetülés is, ennek nyomán a tér a belső lelki mozzanatok folytatódása, a figurák, a testrészletek, testformák beleszövődnek, belemerülnek a térbe.
A két művész által megalkotott, elgondolt tér rejtjeleket hordoz, megfejtésük egyfajta közös nyelvet feltételez, amelynek alapvető jellemzője a két-vagy többoldalú kommunikáció, legyen annak formája a hangos szó, néma beszéd vagy jelbeszéd (Világok közt). A bekábelezett figurák, testrészek mesterséges, gépies nyelven kommunikálnak egymással és a világgal. Ezáltal egy új függőség jön létre, online vagy offline vagyunk és ez egy valóságos függőség. Varga Melinda Függés című installációja a közös kiállításon többletjelentést kap, a kötelek és fonalak információs kábelekként is értelmezhetők. Bekapcsolódunk mi is?