A magyar ‘címer’ szó a francia ‘cimière’ szó átvétele révén kerülhetett nyelvünkbe, valószínűleg a 13. században. Az eredetileg csak a sisakdíszt jelentő szó a magyarban jelentésbővüléssel vált a címer egészének megnevezésévé. A címer a középkori fegyverhasználaton alapuló meghatározott szabályok szerint szerkesztett jelkép, amely legtöbbször pajzs alakú, s amelyet megkülönböztető jelként, jogszerűen, állandó jelleggel használnak magánszemélyek és testületek.
A kezdeti időkben a címereket pajzsok hordozták. Később a zászló, köpeny, sisak, ruha, nyeregtakaró is címerhordozó lehetett, majd épületeken és egyéb tárgyakon is megjelent a rajzolat.
A Kossuth-címer alakú pajzson a jobb kezében kivont kardot, bal vállán zászlót tartó, 1848-49-es ruházatú, zöld dombon álló honvéd, jobb lába mellett babérággal.
A címer színezése: a pajzs és a domb kontúrja, a csákó, a szíjazat, a zsinórozás, a kard markolata, a bakancs és a babérlevél fekete. A pajzs dombon kívüli része, a babérág kontúrja aranyszínű. A honvéd alak arca és kezei természetes színűek, atillája kék, kardja és hüvelye, nadrágja, valamint a csákón lévő címer ezüstszínű.
A zászló szélein lévő háromszögletű fogazat, a zászlórúd sraffozása, a zászló szalagja, a kard markolatán lévő bojtos szalag, valamint a csákórózsa piros-ezüst-zöld színezetű. Festett felületen az aranyat sárgával, az ezüstöt fehérrel helyettesítették. A kék a hűségé és bátorságé, a zöld pedig a fiatalság jelképe.