ISASZEGI TELEPÜLÉSI ÉRTÉKTÁR

Sáska Lászlóra korán felfigyelt természetrajz tanára, Szilárdy Zoltán a nemzetközi tekintélynek örvendő zoológus. A lelkes tanár szabadiskolát szervezett Nagyenyeden a természettudományok népszerűsítésére. A diákkör munkájába Sáska László is bekapcsolódott, és tagja volt tanuló társa, Pávai-Vajna Ferenc (Csongva, 1886 – Szekszárd, 1964.) a későbbi neves hévízkutató geológus is.

Az önképzőkör diákjai közt a legnagyobb kérdés az volt, hogy hogyan megy előre a galacsinhajtó bogár, hogyan repülnek a madarak és mi viszi a sikló mozgását előre. Sáska László 12 éves gimnazistaként a kollégium legszebb rovargyűjteményét készítette el. A jutalmul kapott könyv, Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról című mű, és Szilády Zoltán lebilincselő előadásai, élmény-gazdag tanulmányi kirándulások döntő hatást gyakoroltak további életére. Tanára visszaemlékezése szerint tizenkét éves korában családja gyakran aggódott érte több napos erdei kirándulásai miatt.

Tizennégy esztendős volt, amikor a Keleti-Kárpátokban a Gyilkos-tó környékén, majd egy évvel később a Párengben tett természetrajzi gyűjtő utakat. Nehézterepen, egyedül barangolt a kietlen sziklavilágban. Havasi pásztorok tanyáján aludt, korán hozzáedződött a fáradalmakhoz. Útjain a Kollégium múzeuma részére apró madarakat és rovarokat gyűjtött. Érettségije előtt még feltérképezte az erdélyi Runki-szoros barlangjait. Munkájára Kadié (Kadič) Ottokár (1876 – 1957.) a neves barlangkutató is felfigyelt. A nyári vakáció során Dalmáciában és Boszniában barangolt. A tengerpartok élővilágát, a medúzák, a polipok, a languszták, a halak élővilágát tanulmányozta, s érdeklődése véglegesen a zoológia és a botanika felé fordult. A gimnázium utolsó éveit Tordán (Református Főgimnázium) Tordán végezte el, és ott is érettségizett 1910-ben.

A középiskolai évek után Kolozsvárra került, ahol beiratkozott a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem (1872 – 1919) orvosi karára. Ekkor más nem telt az egyetemi tandíjra, ezért dolgoznia kellett. Az I. világháború kitörése azonban megakadályozta tanulmányai befejezését.. Négy éves frontszolgálat után Nagyponoron talált alkalmazást, mint falusi jegyző. Ezt a munkát nem szerette, mert gyakran megbízták adóvégrehajtással is. A jegyzői munkájából összekuporgatott pénzén azonban folytatni tudta orvosi tanulmányait a Kolozsvári Magyar Kir. Tudományegyetemen, majd annak megszűnése után, a Budapesti Tudományegyetemen. 

1920. november 13-án szerzett kitűnő orvosi diplomát, de a természettől sem tudott soha többé elszakadni. A Romániához csatolt Erdélyben magyar orvosnak akkoriban nehéz volt elhelyezkedni. A létfenntartás érdekében magán tanítványokat vállalt, mivel nem számíthatott otthoni támogatásra. 1921-ben gyakorló orvos volt Gödöllőn, majd 1922-től Isaszegen községi orvosként praktizált több mint 10 éven keresztül. a MOVE tagja, és számos helyi egyesületnek volt tisztviselője és tagja is. Tiszteletbeli Járás orvosként, népegészségtani tanárként, fogorvosként is tevékenykedett. A mai napig tisztelettel emlékeznek rá az isaszegiek, emberségére, önzetlen segítőkészségére, szakmai tudására.

Az Isaszegen folytatott orvosi gyakorlat után 1933-ban határozta el, hogy kivándorol Afrikába. Második feleségével, az akkor fiatal 22 éves Mojzsis Máriával /Pipikével/ – aki egyébként később orvosi asszisztense is volt – elhagyták a számukra oly kedves falut, az isaszegi embereket. Szathmáry Zoltánnak (1901-1989), a Falumúzeum alapítójának írt leveleiben mindig nagy szertettel emlékezett az isaszegi élményeire, az isaszegi emberekre. 

Döntését nem anyagi okok motiválták. Nem a meggazdagodás vágya, hanem a világlátás, Afrika természeti titkainak megismerése vezette. Sáska László ezeket a javakat eszköznek tekintette. A pénzszerzés veszélytelenebb, és gyorsabb módja lett volna Nyugat-Európa valamelyik fejlett országában, vagy Amerikában letelepedve gyakorolni az orvosi hivatást, de a házaspár – részben Sáska L. hivatástudata, részben az afrikai földrész egzotikus élővilága iránti vonzódása miatt – a nehezebb utat választotta, amikor 1933-ban Szomáliába érkezett. Később Etiópiában (Abesszíniában) éltek, majd az olasz invázió elől Brit Kelet-Afrikába, Tanganyikába menekültek.

A császári családnál ismerkedett meg Mészáros Kálmánnal (Gyula, 1894. – Miskolc, 1971.) a neves magyar orvossal, természetrajzi gyűjtővel, aki már több éves etiópiai tapasztalatokkal rendelkezett. Rövid idő múlva Abesszínia déli tartományában, Sidámó fővárosában, Yirga Alemben dolgozott Hailé Szelasszié császár veje, Ras Desta király orvosaként.

Ha kellett, fogat húzott, ha kellett, szülést vezetett le, vagy éppen nyílvesszőt távolított el a hozzá behozott gala fiú gyomrából. Napi 10-12 órás munkával teremtette meg a szafarik anyagi feltételeit. 1934-ben 100 napos szafárit tett a galla törzs lakta Dél-Abesszíniában. Bejárta az etiópiai nagy tavak vidékét, Szidámot és Dzsám-Dzsámot. A 4200 km-es út során felkereste Libán és Gorán vadonjait, áthatolva a Dava és Gannale Doria trópusi lázzal fertőzött vidékein. Megfigyeléseiről levélben számolt be Szilády Zoltánnak. A következő év elején a Margareta-tó környékének papírusz mocsaraiban, és akáciaerdőiben, valamint a Gidabó-folyó mellékén vadászott, és végzett zoológiai gyűjtéseket. A mocsárban távcsővel megfigyelt egy lassan mozgó, ismeretlen barna állatot, mely háromszor akkora lehetett, mint a legnagyobb víziló. A nagy testű állat mindmáig zoológiai rejtélynek számít. Vajon sárkánygyík, „élő kövület”, őshüllő lehetett az az állat? Bizonyosat ma sem tudunk a titokzatos élőlényről. Ezen a vidéken találkozott Sáska doktor,Abesszínia veszedelmes hüllőjével, a köpő kígyóval, melyről részletes leírást adott, és fényképet is közölt a Magyar Vadászújság 1935. március 15-i számában.

A Sáska házaspár az olasz invázió, megszállás éveiben sok nehézséggel került szembe, s belekóstoltak a háború poklába is. Miután Mussolini fasiszta csapatai lerohanták Abesszíniát, a Sáska házaspár helyzete tarthatatlanná vált. Az afrikaiak az olasz megszállás idején minden európaiban hódító ellenséget láttak.

Ekkor egy időre megszakadt a kapcsolat az óhazával és még a Sáska házaspár halálhíre is felröppent. De szerencsére ez a hír nem volt valós. A Földgömb hasábjain az „Afrikai levelek”-ben tudósította olvasóit Sáska doktor sikeres megmenekülésükről, kalandos utazásukról. Szilády Zoltán volt természetrajztanára örömmel adta hírül, az alma máter diákjainak, tanárainak, a bölcső Nagyenyed polgárainak, hogy „Sáska doktor él!”

Az angol közigazgatás alatt álló Tanganyikában a házaspár először Iringában élt, majd a kedvezőbb klímájú Arushában telepedett le. Fehérek és feketék bőrszínre való tekintet nélkül egyaránt gyógyításra leltek Sáska házában. 

A II. világháború kitörése az akkoriban brit fennhatóság alatt álló Tanganyikában érte a Sáska házaspárt. Ebben a helyzetben a külföldieket a háborús helyzet miatt kitoloncolták, az ellenséges országok állampolgárait pedig internálták volna. A magyar orvos munkáját, emberségét oly nagyra értékelték az angolok, hogy egy angol ezredes személyesen vállalt érte kezességet. Megkapták ugyan az internálási papírokat, de továbbra is dolgozhattak, mert nem volt képzett orvos a vidéken. Ennek köszönhetően Sáska doktor zavartalanul végezhette munkáját, csupán a vadászfegyvereit és rádiókészülékét kellett beszolgáltatni a rendőrségen. A háború befejezése után azonban ezeket is hiánytalanul visszakapta.

A Meru óriásvulkán tövében épített orvosi rendelő és lakás, hamar fogalommá vált az afrikaiak körében. Fehérek és feketék, bőrszínre tekintet nélkül egyaránt gyógyulásra találtak. Sáska doktor házában. Betegek ezreit gyógyította, hiszen a mintegy négy millió lakosságú területnek ő volt az egyetlen képzett orvosa. Mint orvos, már fiatal korában érdeklődést tanúsított a rákos, daganatot okozó megbetegedések iránt. Nagyon sok érdekes, az orvostudományt segítő megállapításra jött rá. Rengeteg időt, energiát és még több pénzt fordított egyegy kísérlet kidolgozására. Abban az időben a fekete földrészen tízezrével szedte áldozatait a malária, sárgaláz, az álomkór, a lepra.

„Bwana doktor” – ahogy az afrikaiak Sáska doktort nevezték – ezekből a betegségekből minden rászorulót kigyógyított. Az Arushában található orvos-lak évtizedeken át a gyógyulás reményét testesítette meg az afrikai törzsek tagjai, maszájok, csaggák számára. 

Fő érdeklődési területe a malária gyógyítására és a rákkutatásra irányult. Új eljárást dolgozott ki a mikroszkópos vizsgálatokhoz. A rákparaziták szegmentumainak, egyes sejtjeinek új festési módszerét alkalmazta. Egy keletindiai rovarfaj, a bíbortetű kivonatából készített festékanyag hat hónapig alkalmazható. A kivonat elkészítéséhez csak az álalt nőstényét használta. Felismerte, hogy a bíbortetűt fel lehet használni a rákos vérsejtek, a rák kezdeti stádiuma kimutatására. A malária-paraziták azonosítására is több új eljárást dolgozott ki. „A maláriától a rákig” (Arusha, 1938.) című könyvét a saját költségén nyomtatta ki. A rákkutatás tárgykörében publikált közleményeiért az Angol Rákkutató Intézet levelező tagjává választotta.

1970. május 20-án félévszázados munkássága elismeréseként a Semmelweis Orvostudományi Egyetem jubileumi Arany Díszoklevéllel ismerte el munkásságát. Az Aranydiplomát 1970. december 13-án Arushában, bensőséges ünnepségen nyújtotta át részére Bárd Miklós nagykövet (Magyarország Tanzániai Nagykövetsége, Dar es-Salaam). A Román Orvostudományi Akadémia meghívására 1972. szeptemberében hazalátogatott szülőföldjére, Erdélybe is. Parazitológiai tudományos tevékenységéért Aranydiplomával tüntették ki. 

Orvosi munkáját, kapcsolatteremtését elősegítette kítűnő nyelvtehetsége is. Anyanyelvén kívül jól beszélte a román, német, angol, olasz, és szuahéli nyelvet, de megértette magát az amharák, és a gallák nyelvén is Nyelvtudása révén írásaiban hitelesen ábrázolta az afrikai népek érdekes törzsi szokásait, a galla – amhara ellentétek okait, és következményeit, a gallák körülmetélési szertartásait, a phallosz kultuszhoz kötődő hiedelmeket, a Turkana-tó délkeleti csücskénél élő kis afrikai nép, az El molók életkörülményeit. Beszámolóiban, leveleiben etnográfus dicséretére váló aprólékos megfigyelések tükröződnek az afrikaiak hétköznapjainak ábrázolásában.

Dr. Sáska László feleségével együtt nemcsak jó kapcsolatteremtő, hanem rendkívül vendégszerető emberek is voltak. Otthonukban számos világhíresség megfordult. Ernest Hemingway neves amerikai íróval, akinek Patrick nevű fiát – a Moshiban található vadvédelmi iskola tanárát – és menyét maláriával kezelték. A Nobel-díjas író és a magyar orvos között bensőséges barátság alakult ki. Hosszú éveken át levelezett az író szeretett orvosával. Meghitt ismeretségben állt a Serengeti vadvilágának tudós kutatójával, Bernhard Grzimekkel (1909 – 1987), aki gyakran vendégeskedett náluk. Jó barátságban volt Albert Schweitzerrel (1875 – 1965), aki a gaboni Lambarénében létesített kórházat több ezer rászoruló afrikai számára. A Sáska házaspár a hazai látogatókat is mindig nagy szeretettel fogadta. A budapesti Természettudományi Múzeum munkatársait különös figyelemmel, és készséggel kalauzolta. Szunyoghy János a neves zoológus társaságában több közös kirándulást tett a Merura és a Manyara-tóhoz. Évtizedeken át levelezett Kaszab Zoltánnal (1915 – 1986) entomológus, biológus, muzeologus, valamint Szathmáry Zoltánnal (1901 – 1989) az isaszegi Falumúzeum alapítójával és vezetőjével. Barátai többségével az a törekvés fűzte össze, hogy megismerjék és megóvják Afrika páratlan természeti értékeit, állat és növényvilágát, illetve elősegítsék a földrész népeinek boldogulását. Több ezer fekete-fehér és színes felvételen örökítették meg Afrika vadvilágát és növényritkaságait.

Szenvedélyes vadász volt, de Sáska doktort nem az állatok megölése, hanem inkább a megfigyelését tartotta a fő tevékenységének. A fárasztó, gyakran nagyon mostoha körülmények között végzett orvosi munka után a szavannák, bozótosok és a dzsungel nyújtottak felüdülést a házaspárnak. Sáska László megkapó és lebilincselően érdekes könyvben tette közkinccsé Szomália, Etiópia, Kenya, Uganda, Kongó és Tanzánia földjén szerzett élményeit és tapasztalatait.. Az „Életem Afrika” című kötet (Bukarest, 1969.) szívet – lelket melengető humanizmussal átszőtt őszinte vallomás arról a gondokkal küszködő
kontinensről és lakóiról, ahol második otthonra lelt Sáska László és párja, Mojzsis Mária Pipike.

Ha Afrikáról hallunk, akkor Teleki Sámuel, Tordai Emil, Kittenberger Kálmán, gróf Széchenyi Zsigmond könyveit szokták ajánlani. Mindezek érdekesek és fontosak, de ezek a személyiségek összességében sem töltöttek el annyi időt Afrikában, mint Sáska László, azaz fél évszázadot. Sáska László kiváló képességű, mindent pontosan lejegyző, alaposan dokumentáló kutató volt. Vadász és gyűjtőnaplói, az orchideákról készített leírásai, szakmai feljegyzései, levelezései, fényképgyűjteménye egy termékeny életút eleven, izgalmas tükrei. Egyetemes nézőpontból gondolkodott. Nem mindennapi élményeit a hazai olvasókkal is megosztotta. A természetbúvárkodást népszerűsítő, afrikai állatvilágot ismertető írásai a Magyar Vadászújságban, a Földgömb hasábjain jelentek meg. A Természettudományi Közlönyben több évtizedes tapasztalatain alapuló kitűnő dolgozatai olvashatók az afrikai szövőpintyekről, a trópusi sáskákról, a vándorhangyákról, és a Felfedezett egyedeit sok terráriumba is elküldte, többek között Londonba, Stockholmba. Budapesten több Tudományos Intézet őrzi a mai napig is ezeket a példányokat.

A fáradhatatlan természetbúvár 1975-ben, halála előtt három évvel még interjút adott a Magyar Televíziónak, Sugár András mikrofonja előtt. Dr. Sáska László 1978. november 8-án Arushában hunyt el. Sírja a Meru vulkán lábánál az arushai központi temetőben található. Tevékeny munka közepette. Élete utolsó napjáig dolgozott. A Magyar Tudományos Afrika Expedíció 1988. június 7-én koszorút helyezett el a tudós természetbúvár sírján. Hagyatékát a Magyar Külügyminisztérium segítségével hozták haza, az Érdi Magyar Földrajzi Múzeum számára.